Az új Rend (The New Order)

Meghoztuk döntés, és se Lydia, se én NEM akarunk vámpírrá válni. Tisztelettel köszönjük tehát, de visszautasítjuk a lehetőséget. Harkon forr a dühtől, de mint ígérte, nincsenek következményei a döntésnek, és szabadon távozhatunk. Ám azt ne feledjük, hogy mostantól kezdve száműzve vagyunk a kastélyból, és minden, amit a lányáért és a Tekercsért tettünk már a múlté. Ugyanolyan üldözni való préda vagyunk, mint bármely más halandó, majd szánalommal a szemében kiteleportál minket a kapu elé. Seranatól el sem tudtunk búcsúzni.

Hosszú az út visszafelé a Dawnguard erődig. Végig azon gondolkodunk, hogy miként adjuk majd elő a történteket Isrannak. Mert, hát legyünk őszinték, a küldetés inkább volt kudarc, mint siker. Mind a lány, mind a Tekercs a vámpírok birtokába került.

Visszaérünk a főhadiszállásra, de legnagyobb meglepetésünkre az erőd maroknyi védői éppen vámpírokkal harcolnak. Azonnal a segítségükre sietünk, és közös erővel lemészároljuk a vérszívókat. A csata elmúltával Isran üdvözöl. Nem lepte meg a támadás, valahol számított rá. Ez az ára a nyilvános toborozásnak, előbb utóbb eljut a hír oda is, ahova nem szeretnénk. A vámpírok sem hülyék, csírájában akarták elfojtani a vadászok szervezkedését. A Redguard szerint ez csak a kezdet, a háború megkezdődött.

Szerencsére a harci tapasztalat (és a tűz) a mi oldalunkra billentette a harcot

Rátérünk a küldetésünkre és elmeséljük a sztorit. Illetve, annak egy fajta "kevésbé rossz" kivonatát. Talon hősies halálát, a kripta védelmi rendszerét, a tucatnyi vámpír katonát és vezetőjüket, a kripta mélyén kő szarkofágban talált leányzót és az ő Ősi Tekercsét. Isran figyelmesen hallgat. Nem érti, hogy mi a fenének kísértük haza Seranát, és hogy-hogy nem vettük el tőle a Tekercset, amelynél hatalmasabb erő kevés van e világon. A válasz, hogy nem volt rá lehetőségünk szemmel láthatóan nem győzte meg. Sőt, jelenleg úgy fest a dolog, hogy a vámpírok megkaptak mindent, amit akartak, a vadászok pedig semmit. Nos igen, erre jutottunk mi is korábban.

Isran nagyot sóhajt. Ez… ez… ennél már nincs lejjebb, akármi is történik, ennél már csak jobb lehet. Ez a háború úgy fest meghaladja az erőnket. Ha már a saját erődünk sincs biztonságban, és már ezt ostromolják a vámpírok, akkor a veszély sokkal nagyobb, mint az gondolta. De nem adja fel. Kiváló emberek védik az erődöt, de ez egyelőre kevés. Segítséget fogunk kérni. Már tudja is, hogy kiktől. Ismer kiváló harcosokat, akikkel együtt szolgált annak idején, és akiknek a tapasztalata, harci jártassága és szakértelme most nagyon jól jönne, ha túl akarjuk élni a következő heteket, hónapokat. Többre megyünk kis létszámú, de tapasztalt katonával, mint egy kezdőkből álló hatalmas sereggel. A mi feladatunk lesz ezen tapasztalt, egykori bajtársak felkutatása és meggyőzése, hogy csatlakozzanak. Két embert kell először megkeresnünk.

Sorine Jurard egy Breton tolvaj hölgyemény, egy brilliáns elme, aki nagyon ért a kis apró ketyerékhez, szerkezetek javításához és készítéséhez. De legfőképp a fegyverekhez. Nem is csoda, hogy a dwemer szerkezetek és fegyverek megszállottja, valószínűleg most is egy ősi dwemer romot tanulmányoz (értsd: fosztogat).

A másik ember Gunmar, egy egy hatalmas termetű Északi vadász, aki legalább úgy utálja a vámpírokat, mint Isran. Fejébe vette annak idején, hogy a csatákban óriási segítséget nyújthatnak az állatok és egyéb szerzetek, csak ki kell találni, hogyan irányítsuk őket. Több mint valószínű, hogy most is a vadont járja, és különféle állatokat próbál meg szelidíteni. A legutolsó hírek szerint Trollok után kutatott és próbálta őket háziasítani.

A feladat adott. Először a Breton hölgyhöz indulunk, Skyrim túlsó végébe, az Isran által előzetesen bejelölt helyre (valahol félúton Solitude és Markath között, a Reach közepén). Jó pár napnyi utazás után meg is találjuk Sorinet, egy folyó partján. Éppen bajban van. A közeli dwemer romból szerzett egy tucat giroszkópot, de fogalma sincs, hova tűntek. Az előbb még megvoltak, most pedig nincsenek. Lehet, hogy a folyóban lebzselő Iszaprákok vitték el? Nem lenne meglepve, a múlt kor is látott egy gyanús rákot, lehet az követte őt ide, és vitte el a zsákmányt. Mit lehet erre mondani? Inkább semmit. Átadjuk Isran üzenetét és meghívását az újjáalakult Dawnguard szervezetbe. Sorine meglepődik, és kétli, hogy a Redguard ezt akarná. Legutolsó találkozásuk alkalmával tisztán és érthetően a tudtára adta, hogy nincs szüksége a lány szolgálataira, soha. Nem hiszi, hogy meggondolta volna magát, főleg azok után, amilyen durva dolgokat Isran a fejéhez vágott. Ezért aztán örült a találkozásnak, de ő inkább folytatná a kutatásait. Csak tudná hova tűntek a giroszkópjai…

Sorine és az ő giroszkópja (háttérben az Lydia, és nem a tolvaj iszaprák)

Másként próbálkozunk. Ha nem is Isran miatt, de legalább azért csatlakozzon, hogy megvédjük Skyrim népét a vámpíroktól. Elmosolyodik. Oh, így már érthető, miért lenne rá szükség. Ő volt az, aki annak idején elemezte a vámpír fertőzés lehetséges elterjedését Skyrimban, és három különféle variációt is bemutatott arról, hogyan fog ez megtörténni, ha nem teszünk ellene semmit. Melyik lett a nyerő, kérdezi? Egyelőre nem tudni, de szereztek egy Ősi Tekercset. Hm, erre sose gondolt, ez akkor a negyedik variáció. Fogalma sincs mire mennek a Tekerccsel a vámpírok, de abban igaza van Isrannak, hogy nem lesz jó vége. Félreteszi a régi sérelmeit és segít kideríteni Isrannak, hogy mi a fene folyik itt, de nem fogja kútba dobni a kutatásait. Ha nem is szerezzük vissza az elveszett giroszkópjait, akkor legalább szerezzünk neki egy új és sértetlen példányt. Szerencsére mindig van nálunk egy (de ha nem lenne, bármelyik Dwemer romban találhatnánk), így nincs szükség a folyó partjának az átfésülésére és a tolvaj iszaprák megtalálására majd lemészárlására (bár, biztos jó móka lenne az is, ha nem lenne a zsebünkben egy giroszkóp és mondjuk lusták lennénk elmenni egy dwemer romba, szerezni egyet). Örömmel teszi el a szerkezetet, így nem megy kárba a munkája. Ismertetjük vele, hogy hol találja Isrant. Nem lepődik meg. Szinte biztos volt benne, hogy a Redguard nem hagyta abba az ő kis "titkos búvóhelyének" rendbehozatalát. Összepakolja a cuccát, és indul is oda. Ott találkozunk. Nekünk előbb még meg kell találni egy nagy darab Északit.

Megnézzük a térképünket. Isran nyolc-kilenc helyet is megjelölt, ahol esélyünk van megtalálni Gunmart. Igaz, hogy rámegy két napunk, de két sikertelen próba után a harmadik helyen, az egykor szebb napokat is látott Helgentől nyugatra fekvő apró vadász táborban a nyomára bukkanunk. Éppen egy hatalmas és vérszomjas medvét üldöz, amely a közeli falvak lakóit terrorizálja már hetek óta, akik lassan ki se merik tenni a lábukat a házaikból. Nemes gondolat, de felejtse el a medvét, Isran küldött minket, mert szükség lenne Gunmar segítségére, közöljük vele a tényállást. Na ezen jót nevet az Északi. Sose hitte volna, hogy egyszer ez a mondat el fog hangzani. Meglehet, pár évet késett vele a Redguard. Az Északi már továbblépett, ami elmúlt az elmúlt, egészen más dolgokra fókuszál jelenleg. Lásd példának okáért ezt a hatalmas medvét. Amúgy is, Isran mindig annyira biztos volt magában, hogy sose kellett neki segítség, senkitől sem, mindent egyedül intézett. Mi történt, ami miatt ez megváltozott? Vámpírok történtek, közöljük vele. Nos, ez persze mindent megváltoztat, biccent Gunmar. Elmeséljük amit tudunk, hogy van náluk egy Ősi Tekercs, és nem tudjuk pontosan mire készülnek. Az Északinak se kell több, rábólint a feladatra. De mielőtt csatlakozna a Dawnguardhoz, ezt a medvét még le akarja vadászni, túl sok ártatlan embert mészárolt már le.

Gunmart könnyebb volt meggyőzni, "csak" a jobb oldaliakkal kellett végeznünk

Csatlakozunk hozzá, és együtt közelítjük meg a barlangot. Odabenn tucatnyi szétmarcangolt emberi hullát és csontvázat találunk. A barlang mélyén pedig már messziről bűzlik a medve… és egy Troll. Na az hogy került ide, azt se Gunmar se mi nem értjük. A medve egymagában is veszélyes ellenfél, hát még egy Trollal a háta mögött. Kemény harc veszi kezdetét, előbb a Trollt verjük agyon mindennel, amink csak van, majd csatlakozunk Lydiához, aki addig lefoglalta a medvét, és agyonverjük azt is. Percekig fújtatunk a harc után, kemény menet volt. Gunmar nagyon hálás, mert valószínűleg most mentettük meg az életet. Nem tudja, egyedül hogy boldogult volna ezzel a kettővel. Az a legkevesebb, hogy ezek után elmegy Isranhoz, és meghallgatja, mit akar az öreg. Még mindig az erődben tanyázik, feltételezi. Csodálkozva mondunk igent. Ha csak egy dolgot kellene mondani a Redguardról, akkor mindenki kapásból a „makacs keményfejű idióta”-t mondaná, nevet Gunmar. Éveken át dolgozott a régi erődön, soha senkit nem engedett a közelébe sem, meglepődött volna, ha a bajban nem ott rendezte volna be a főhadiszállását. Elbúcsúzunk Gunmartól, nekünk a barlang hátsó kijáratánál látott Sárkány Fallal van még kis "dolgunk", így később majd az erődben találkozunk.

Miután megszereztük a legújabb sárkány szavunkat, és legyilkoltuk a Falat őrző sárkányt, elindulunk vissza Riften felé, a Dawnguard erődbe. A feladatunkat most kiválóan teljesítettük, mind a két korábbi harcost meggyőztük a csatlakozás fontosságáról.

Isran sem lopta a napot, azt egyből látjuk, ahogy visszaérünk az erődbe. A völgyben előretolt védvonalként hatalmas kerítést húzott fel, védelmi pontokkal és egy nagy, masszív kapuval. Az erőd belsejét szintén biztonságossá tette, vasrácsokkal, lezárt folyosókkal, és egy mágikus, a nap fényét használó védelmi rendszerrel, amellyel minden újonnan érkezőről kideríthető, hogy vámpír e, vagy ember. Ezen az ellenőrzésen átesik Sorine és Gunmar is, majd én és Lydia is. Egyikünk sem vámpír.

Sorine és Gunmar immáron a Dawguard szolgálatában

Isran üdvözli a régi ismerőseit. Elnézést kér a bizalmatlanság miatt, de muszáj ellenőrizni mindenkit, mert olyan hatalmas és ősi vámpírokkal állunk szemben jelenleg, akikkel még sosem találkozott. És ha ez nem lenne elég, még egy Ősi Tekercset is birtokolnak, amellyel csak a jó ég tudja, mire készülnek. De, ha van a világon bárki, aki szembe szállhat velük, azok mi vagyunk. Az új Dawnguard szervezet. Erre képeztek ki anno minket, erre készültünk egész életünkben, itt az idő, hogy elvégezzük azt, amire születtünk. Nem tudjuk mivel állunk pontosan szemben, nem tudjuk mire készülnek, de ki fogjuk deríteni. Ehhez viszont még jobban fel kell készülnünk.

Sorine feladata lesz, hogy kifejlesszen minden olyan kis eszközt, fegyvert amely segítségünkre lehet a harcban. A számszeríjakkal kezdve, amelyek eddig a leghatékonyabbnak mutatkoztak a vámpírok elleni harcban. Gunmar megkapja az udvart, ott fog kialakítani karámokat a megszelidített állatoknak. Először a Trollokra fókuszáljon, azokat szelidítse meg, majd csináljon belőlük páncélozott segítőket.

Mi addig is, mondja Isran, elbeszélgetünk kicsit, és megpróbáljuk kideríteni azt, miért is bukkant fel itt egy vámpír, és ragaszkodik ahhoz, hogy veled beszélhessen...

 

A próféta (Prophet)

Isran szavain legalább annyira meglepődünk, mint ahogy azt ő tehette pár órával korábban, amikor a legnagyobb harci készültség közben, a feszültség tetőfokán egyszer csak becsengetett a kapun egy vámpír. Főleg, hogy minket keresett. Van egy sejtésünk az illető kilétével kapcsolatban, de mindez csak akkor nyer bizonyosságot, amikor követjük Isrant egy vallatásra használt szobába, és megpillantjuk Seranát. Tegyük hozzá, fogalmunk nincs, hogy engedhette be egyáltalán Isran a vámpír leányzót a főhadiszállásra, főleg azok után, amennyire utálja őket, és amekkora pusztítást végeztek ezek korábban a Figyelők Csarnokában. Oké, nem Serana műve volt, de hát a vér nem válik vízzé.

Isran kezét a fegyverén tartva pattanásig feszült idegekkel lép Serana mellé, és mutatja be nekünk a vámpírt. Ez az, mondja, aki felbukkant itt, amíg távol voltunk. Feltételezi, hogy ezt mentettük meg és kísértük haza. És nagyon reméli, hogy valami baromi fontosat akar mondani, mert egy cseppet sem tetszik neki ez a helyzet, és egy hajszál választja el attól, hogy kettévágja a leányzót.

Lydia tátott szájjal bámul, ezt a helyzetet most ő sem érti. Serana átveszi a szót. Nem szórakozásból jött el ide, higgyük el, bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt, de muszáj beszélnünk. Kér, hogy figyelmesen hallgassuk végig, mielőtt a Redguard elveszti a türelmét, és baj lesz. Isran bólogat, jól látja a lány a dolgot… baj lesz. Seranáról van szó. Illetve, róla meg az Ősi Tekercséről, amelyet eltemettek vele. Az egész az apjával kezdődött. Feltételezi, hogy időközben már rájöttünk, miszerint az apja nem egy jó ember. Még a vámpírokhoz mérten sem az. De nem volt mindig ilyen gonosz, sőt… csak hát, ahogy az lenni szokott, történt valami, és egyszer csak megváltozott. Pontosabban, anno rábukkant egy kétes ősi próféciára, és teljesen a megszállottja lett. A prófécia megjósolta ugyanis, hogy a vámpíroknak hamarosan nem kell félniük a nap fényétől. És hát egy olyan embernek, aki az egyik legősibb nemes klán vezetőjének vallja magát, ez bizony fontos dolog. Na, mindegy, a lényeg, hogy Serana és az anyja tudták, hogy ha ez bekövetkezik, akkor az egy hatalmas és pusztító háborúhoz fog vezetni a vámpírok és Tamriel népei között, amelyre egyik oldalnak sincs szüksége. Próféciát és a háborút megakadályozandó, az anyja elzárta Seranát és a jóslatot tartalmazó Ősi Tekercset egy ismeretlen helyre, távol mindentől, de legfőképpen távolt a vámpíroktól. Most, hogy a Tekercs újra előkerült, a vámpírok mindent megtesznek azért, hogy a prófécia valóra váljon, és utána leigázzák a világot, ahogy azt illik.

Isran és Serana - egyelőre feszült a helyzet

Ezért jött el hozzánk élete kockáztatásával a vámpírvadászok bázisára Serana, hogy tisztán lássunk, és megtudjuk, mi folyik itt pontosan. És nem utolsó sorban, hogy segítsen nekünk a vámpírok tervét megakadályozni. Mert az évezredek alatt a véleménye nem változott, nem akar totális háborút az emberek és a vérszívók között. Ehhez viszont nem ártana előbb meggyőzni a többi Dawnguard katonát is, mert egyelőre senki sem hisz, sem a lány szövetségében, sem egyetlen szavában, és támadásra készen figyelik, mi a fene folyik itt. Kezdjük mondjuk Isrannal. Mégis csak ő a vezér.

Egy okot kér tőlünk a Redguard, egy apró és ésszerű okot, hogy ne mészárolja le azon nyomban ezt a vérszívó állatot, amelyet egyébként – csak jelzi – egyre kevésbé tud megállni. Mondhatnánk neki, hogy tegye félre a gyűlöletet és próbálja átgondolni a teljes szituációt, de ennek kb. annyi értelme lenne, mint M’Aiq barátunkat megkérni, hogy mondjon igazat. A gyűlölet az, ami erőssé teszi a vezetőt. Ezért aztán úgy döntünk, hogy elővesszük a bizalom kártyát, és megkérjük Isrant, hogy ha benne nem is, de bízzon bennünk. A vámpírok valahogy ki akarják iktatni a Napot, és ezt nem hagyhatjuk. Tudjuk, mit csinálunk. Nagyon reméli, válaszolja, bár kétli, hogy képesek lennének ilyenre a vámpírok. Bennünk megbízik, de benne nem. Nem tudja, hogy szimplán csak halálvágya van e Seranának, vagy csak őrült, de az biztos, hogy egy rossz mozdulat a vámpír részéről, és vége a Dalnak (bye Alex…izé, Serena). Mi vagyunk a felelősek minden tettéért, ezt ne feledjük! Serana felé fordulva tudatosítja a vámpírban, hogy ő itt NEM vendég, ne érezze egy percig sem úgy. Ő csupán egy kellék, egy információforrás, egy kihasználandó váratlan esély, semmi több. Ne csináljon semmi olyat, ami miatt megbánná, hogy hitt nekünk, mert azt sem ő, sem mi nem akarjuk. Érzem, hogy nem viccel. Remélem Serana is. A saját érdekünkben.

No akkor lássuk a bizniszt. Serana leveszi a hátáról az Ősi Tekercset. Akármit is tartalmaz a Tekercs, lennie kell benne olyan információnak, amely segít megakadályozni az apja tervét. A jó hír, hogy a vámpírok nem tudták elolvasni. A rossz hír, hogy mi sem tudjuk. A legjobb tudomása szerint csak a Lepke Papok (Moth Priests) tudják értelmezni az Ősi Tekercseket. Hogy mik?

A Lepke Papok egy ősi szekta tagjai, kiknek Északi ősei egykoron az éjjeli lepkékből nyert selymet vegyítették a viselője genetikai jellemzőivel, és az így kapott speciális selyemből szőtt csuhákat, kendőket hordták. A ruhák mozgás közben gyönyörű, énekszerű hangot adtak ki. A Papok ősei ilyen ruhákban éltek, és folytatták le a szertartásaikat.

A legtöbb esetben, amikor valaki elolvas egy Ősi Tekercset, vagy megőrül, vagy elkerülendő az őrületet, az olvasó azonnal megvakul. Hogy a tudást tovább tudják adni, a tekercset tanulmányozó emberek legtöbbször a vakságot választották. A Lepke Papok, köszönhetően ősi szertartásainak, kifejlesztettek egy módszert, amivel akár több alkalommal is tanulmányozhatnak egy-egy Tekercset azelőtt, hogy teljesen elvesztették volna a látásukat – mert azt megakadályozni nem lehet. Ennek a speciális módszernek az alapja többek között egy, az előzőekben is említett Ősi Éjjeli Lepkékhez kötődő rituálé volt, amely lepke selyméből a ruhájuk is készült. Idővel, a ruhájuk és a rituáléjuk lepkés vonzata miatt kapták e furcsa nevüket. A Lepke Papok egyetlen feladata, hogy évtizedekig készüljenek a rituáléra, majd általában idősebb korban tanulmányozzák az Ősi Tekercseket, és az értelmezéseket, információkat, próféciákat átadják a mindenkori Uralkodónak.

Kupaktanács: Lydia, Serana és Isran a döntésünkre vár

Na, nem mintha ezzel a kis történelmi áttekintéssel előrébb lennénk, közli Serana, hiszen a legközelebbi Lepke Pap is a kontinens túloldalán, Cyrodiilban található, a Fehér Arany Toronyban (White Gold Tower). Vagy nem? Isran morogva közli, hogy nem olyan régen Imperial szerzetesek érkeztek Skyrimba. Épp a völgy előtt, a Riften felé tartó főúton őrködött, amikor látta a karavánt elhaladni. Jellegzetes ruhájából ítélve lehet, hogy szerencsénk van, és van köztük Lepke Pap. Ki tudja. Mindenesetre érdemes lenne megkeresni a Pap karavánját, a lehető leghamarabb. Isran nem áldoz a keresésre egyetlen embert sem, ne feledjük, éppen háborúra készül a drága vérszívó barátunk apja ellen és nincs felesleges katonája ilyen jellegű munkára. Ha meg akarjuk keresni, akkor ránk vár a feladat.

Ha tényleg erre járt egy Pap, javasolja Serana, akkor érdemes lenne kérdezősködni Winterholdban a Mágus főiskolán, az ottani mágusok élnek halnak az ilyen misztikus történelmi sztorikért. Már az ő idejében is néha olyan dolgokat is tudtak, amelyeket nem lett volna szabad tudniuk. Vagy esetleg a főút menti városok kocsmáiban is lehet érdemes lenne érdeklődni, hátha az egyik krimóban szálltak meg estére. Vagy, a városok között járó szekér járat embereit is érdemes lenne megkörnyékezni, az is lehet, hogy tőlük béreltek kordét az utazáshoz. Bárhogy is döntünk, egyedül kell megtalálnunk a Lepke Papot, Isran nem segít. Ő építi tovább a Rendet. Mi pedig vigyázzunk esténként, inkább ne is aludjunk, böki oda távozóban, az alvás a puhányoknak való – és vámpír társaságban káros lehet az egészségre.

Lydia nem bízik Seranába, még az elhangzottak után sem. Abban maradunk végül, hogy vagy hazamegy Whiterunba a házunkba, vagy itt marad Isrannal, és segít a hely rendbetételében, amíg én Seranával a Lepke Papra vadászok. A maradás mellett dönt, nem megy sehova, segít az Erőd körül.

Úgy döntünk, hogy mivel Riften itt van egy köpésre, elindulunk először oda, és szétnézünk a város környékén, hátha látott vagy hallott valaki valamit erről az Imperial szerzetes karavánról. (a Mágus Főiskolára úgy sem engedtek volna be tagsági nélkül – és messze is van…) Útközben beszélgetünk erről is, arról is. Kiderül, hogy Seranának fogalma sincs, mi van a Tekercsben, az, hogy évszázadokig be volt zárva egy szarkofágba a próféciával, még nem jelent semmit. Később elmeséli hogy vált vámpírrá, milyen kegyetlen és megalázó rituálén kellett részt vennie az apja akaratából, hogy elnyerje a Daedra Lord Molag Bal bizalmát, és megkapja az ő isteni „ajándékát”. A részletekbe nem megy bele, elég az hozzá, hogy a szülei idővel teljesen megőrültek, és a végén egy szarkofágba zárva találta magát egy Tekerccsel. Ennek ellenére nem bánta meg a dolgot és sosem akarná elveszteni ezt az „ajándékot”, főleg azok után, amin átment, hogy megkapja. Bár sajnálja, ami a családjával történt, de ez a probléma az ő problémájuk, senki másra nem tartozik.

Riften határába érve az egyik karaván épp a városkapu előtt parkol, és utasokra vár. Megkérdezzük vezetőjét, hogy látta-e errefelé az Imperial szerzeteseket, de nem nagyon akar emlékezni… Esetleg pár arany segítene a memóriáján, próbál célozgatni valamire. Meg két nagy pofon is, célozgatunk mi is valamire. Megijed, és elárulja, hogy látott egy öregembert szürke csuhában. Fel akarta bérelni a szekerét, hogy elvigye a Sárkány hídhoz (Dragon Bridge), de sajnos az nem esik útba neki, ezért visszautasította. Úgy tudja, hogy a kollégája viszont arra tartott, és vele indult el.

Sárkány Híd és a lakói

Gyorsan elvágtatunk a Sárkány hídhoz. Apró kis településre bukkanunk ott, nevét valószínűleg onnan kapta, hogy a folyón átívelő híd középső pillére egy sárkányfejet formáz. A faluban kérdezősködünk, több-kevesebb sikerrel. Emlékeznek egy csuhás, szerzetesnek látszó alakra, aki nem olyan régen érkezett ide, de nem tudják, most merre van. Kérdezzük meg a helyi őrség katonáit, hátha ők tudják, javasolja az egyikük. Az ötlet kiváló, az őrök - már csak hivatalból is – emlékeznek az idegenre, és elmondják, hogy nem olyan régen érkezett egy idős alak, némi katonai kísérettel a városba, de nem maradtak sokáig, rövid pihenő után, hanem pár órával ezelőtt tovább mentek dél felé.

Nyomás utánuk. A hídtól pár percnyi lovaglásra megpillantjuk a szekeret. Sok köszönet nincs benne. A katonák lemészárolva, a szekér feldúlva, még a lovak is halottak. A papot viszont nem látjuk sehol sem. Az egyik holttest más, mint a többi. Közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy nem Imperial testőr, hanem egy vámpír. Átkutatjuk a zsebeit, és egy cetlit találunk nála. „Új parancs! Üss rajta a Lepke Papon és kíséretén, ahogy elhagyta a Sárkány hidat, és vidd őt a közeli ősi rejtekhelyünkre, ott végre megtöröm majd az akaratát – aláírás: Malkus”. A vámpírok elkövettek egy baklövést. Olyan vérengzést produkáltak, és ezzel olyan nyilvánvaló nyomokat hagytak maguk után, hogy még a leggyengébb nyomolvasó is tudta volna őket követni a rejtekhelyre. Pár perc lopakodás után egy barlanghoz érünk.

A rajtaütés nyomai

A barlang tényleg valami féle menedék lehet, mert tele van koporsókkal és persze vámpírokkal. A bejárattal szemben, a helység túlsó végében, egy érdekes mintázatú energiaketrecet látunk, közepén egy csuhás alakkal. Körülötte megannyi vérszívó őrködik. Szerencsére eddig sem okozott gondot a harc ellenük, de most Seranával az oldalamon még könnyebben csapunk szét köztük. Még, a korábbi utasítás gazdáját, Malkust is sikerül levadászni. Zsebeiben érdekes, tojás alakú tárgyat találunk. Hasonló mintázata van, mint a barlang hátsó részében látható erőtérré. Az energianyalábról kiderül, hogy valami féle csapda is egyben, és a Lepke Papot tartják vele fogva. Az előbb talált tárggyal sikerül deaktiválni a pajzsokat, és kiszabadítani a Papot. Ő köszönésképpen ránk támad. Jó néhány pofont ki kell neki osztani, mire ráeszmél, hogy barátok vagyunk, és nem ellenség. Az ellenség már halott, nyugodjon meg!

Balra a vámpírok titkos rejtekhelye, jobbra a mágikus börtön

A Pap mérgesen, majd némi erőszak után szelíden...

Bocsánatot kér. Nem tudatosan akart ő harcolni velünk. Valami vámpír mágia miatt történt mindez. Seráfütty. Most már minden rendben. Mindenesetre, ha tudja korábban, hogy Skyrim milyen veszélyes, több katonával érkezik. Bemutatkozik. Dexion Evicusnak hívják, hivatását tekintve egy Lepke Pap, és mint olyan a Fehér Arany Toronyból jött. Örvendünk. Nem érti, hogy a vámpírok miért rabolták el, nem mondtak neki semmit. Valószínűleg komoly váltságdíjat akartak kérni, találgatja. Ezek szerint fogalma sincs, mi történt vele… Ez nem véletlen elrablás volt, közöljük, a vámpírok ugyanazért keresték, amiért mi is itt vagyunk. A Dawnguard nevében jöttünk, mert van nálunk egy Ősi Tekercs, és szeretnénk, ha elolvasná. A névre emlékszik a történelemből, egy ősi vámpírvadász szervezet ugrik be neki. Igen, mi vagyunk azok. Az újjászületett Dawnguard rend. Örömmel ajánlja fel segítségét, csak mondjuk meg, hova kell mennie.

Visszakísérjük a bázisra. Útközben kiderül, hogy a Fehér Arany Torony középső szintjén éldegélt eddig, és most azért jött Skyrimba, hogy Ősi Tekercsek után kutasson, és azokat visszavigye a Könyvtárba. Hiába a több évtizedes tanulás, a Tekercsek továbbra is rejtélyek számukra. Se ő, se a testvérei nem tudják, ki és mikor írta ezeket a próféciákat. Csak azt tudják, hogy a Tekercsekben látható isteni eredetű múlt, jelen és jövő események vízióit ha megpillantják, azonnal megvakulnak. A többi mellékhatás, az Tekercsenként változó.

A bázison már vár minket Lydia és Isran. A Redguard elismerősen csettint. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar a nyomára akadunk a Papnak. Dexion örül, hogy itt lehet, sokat hallott már az ősi Dawnguard erődről. Sok kollégája cserélne most vele, hogy tanulmányozhassa ezt az ódon erődítményt. De ami a lényeg, hogy minden készen áll a Tekercs elolvasásához. A Pap csendet kér mindenkitől. Serana átadja a Tekercset.

Próbáltam kukucskálni, de hiába...

Egy látomás… egy hatalmas nagy íj. Tudom is, hogy mi ez a fegyver. Auriel Íja, már látom. Most egy suttogást hallok: „A viszályok korában, mikor az emberek egén újra sárkány repül, az éjszaka gyermekei rettegett vezére eljő - a fény a sötéttel keveredik, s a nappal az éjszakával egyesül.” Lenne még valami, mondja a Pap, de az már nem értem. Az Íj erejével kapcsolatban egy másik prófécia foglalkozik. Igen, már látom. Két másik Tekercs is van. Egyik a sárkányok ősi titkairól, másik az ősi vér erejéről. Többet nem tud mondani Dexion. A Tekercs olvasása teljesen kifárasztotta, ezért engedelmünkkel, de elvonul pihenni.

Ahhoz, hogy tisztán lássuk a teljes próféciát, meg kell szereznünk az említett másik két Tekercset is. Szuper.

 

Visszhangok nyomában (Chasing Echos)

Még mindig az látottak és hallottak hatása alatt állunk, amikor Serana közli, hogy beszélni szeretne velem, ha lehet, akkor négy szem közt. Félrevonulunk. A másik két Tekercsről van szó, amelyet a Pap is említett. Úgy hiszi, hogy tudja, merre kellene keresnünk az egyiket. Azt, amelyben az Ősi Vérről írnak. Nem akarta a többiek előtt elmesélni azt, amit most akar, mert tudja, hogy a végén hamarabb vágnák ketté a koponyáját, mint sem köszönnék meg az infókat. Még a saját tébolyodott apja is kedvesebben bánna vele így a Tekercs ellopása után, mint ahogy tennék azt Dawnguard emberei. És ezt értsük úgy, hogy arról az apjáról beszél, aki évezredekkel a prófécia megismerése után is megszállottként dolgozik annak megvalósításán úgy, hogy mindenkit ellenségnek tekint, aki nem úgy látja a dolgokat, mint ahogy ő. Már Seranára sem tekint úgy, mint a lányára, hanem… Régóta nem bízik a saját lányában sem, annyira elborult az agya annak idején. És legyünk nyugodtak, rázza a fejét Serana, az elmút pár ezer évben sem lett kevésbé megszállott, amíg ő a barlangban volt elzárva a Tekerccsel. Ahelyett, hogy talált volna magának valami kellemes kis hobbit ez idő alatt, még jobban elhatalmasodott rajta a prófécia beteljesítése után érzett vágy. Abban sem biztos már Serana, hogy mint a lánya, tud akár csak egy kicsit is hatni az apjára, ha egyszer oda kerül a sor. De hagyjuk is…

Visszatérve a Tekercsre. Szóval, ha meg akarjuk szerezni az ereklyét, akkor előbb meg kell találnunk az anyját, Valericát. Ha valaki, akkor neki tudnia kell, merre található. Sőt, szerencsés esetben nála is lesz az ereklye. A bökkenő csupán az, hogy amikor utoljára találkoztak, akkor épp az apja elől próbált meg elmenekülni, egy olyan  biztonságos helyre, ahol az apja sosem keresné. Ennyi. A „hely, ahol sosem keresne” részre kifejezetten emlékszik Serana, mintha az anyja azt direkt kihangsúlyozta volna. Vagy utalni akart vele valamire, vagy már Seranában sem bízott meg, vagy csak túl elővigyázatos volt – ki tudja. De az biztos, hogy ami az apját illeti, nincs a földön olyan hely, amely elkerülte volna a figyelmét keresés közben. Márpedig, Harkon és az alattvalói azóta is minden követ megmozgatva kutatnak Valerica után. Fogalma sincs, hol lehet az anyja, vagy az Ősi Vér Tekercse.

Az biztos, hogy nem próbált meg elbújni Skyrim vidékein, mert egy vámpír sok mindenre képes, csak épp észrevétlen maradni nem. Arról nem is beszélve, hogy Harkon vámpír csatlósai ez esetben előbb vagy utóbb megtalálnák. A Dawnguardhoz sem jöhetett el menedéket kérni, hiszen már Serana esetében is rezgett a léc Isrannál, gondoljunk bele, mi lett volna, ha a múltkori támadás után egy ősi vámpír lord felesége kopogtatott volna az ajtón. Vérfürdő, amelyben a katonák húzták volna a rövidebbet. Márpedig a Dawnguard emberei jelenleg még élnek és virulnak. Esetleg elzárta magát és a Tekercset, ahogy azt tette évezredekkel ezelőtt a lányával? Nem, Serana szerint az anyja ébren akar maradni és követni a fejleményeket, hogy gyorsan tudjon reagálni, ha a szükség úgy hozza. Csak ők ketten tudják megállítani az apját, és az anyja sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint Serana, emiatt nem akart kockáztatni.

A pincerendszer bejárata

Egyetlen egy hely maradt, ahol „nem keresné biztosan” Harkon, mosolygok. A hely, ami annyira egyértelmű, annyira banális, hogy emiatt sose gondolna rá senki sem. Persze ez benne a zseniális. A Volkihar Kastély, a vámpírok központja!  Micsoda, csattan fel Serana, ennek semmi…. vagyis, éppenséggel lenne értelme. Van ugyanis a Kastélyban egy hátsó kert, amelyben az anyja korábban szeretett kertészkedni. Az összes itókához és varázsporhoz szükséges alapanyagokat onnan szerezte be a klán. Mondta is mindig az anyja, hogy az apja gyűlölte a helyet. Túl békés volt Harkonnak… Nagyon sok időt töltöttek annak idején együtt, anyja és a lánya. Mindent, amit tud az alkímiáról azt tőle  tanulta. Az anyja volt a legjobb barátnője, mondhatni. Bár legtöbbször úgy érezte, hogy nem a lányaként, hanem inkább mint tanítványaként tekint rá. Az apja is jó ember volt egykoron, persze csak egy vámpírhoz viszonyítva. Aztán egy csapásra minden megváltozott. Egyik nap még normális család voltak, aztán puff, másnap pedig már azt sem tudta Serana, ki ez a két ember, akit eddig a családjának hitt. Apja rögeszméjévé vált a jóslat, az anyja pedig hirtelen „nagyon elfoglalt” lett, akárhányszor is próbált közeledni felé, mindig lerázta mondvacsinált, „nincs időm” indokokkal. Még a korábbi meghitt kertészkedéseknek is vége szakadt.

Na szóval, akármennyire is jó ötletnek tűnik a Kastély, de nem lenne veszélyes ott bujkálni, az apjától egy karnyújtásnyira? Persze hogy az, bólint Serana, de az anyja nem az a beszari típus, ha valaki, akkor ő simán bevállalja ezt a kockázatot. Ahogy nekünk is be kellene vállalni, hogy szétnézünk a Kastélyban, mert jobb ötlet hiányában egy próbát mindenképpen megér, javasolja. Valami nyomnak lennie kell abban a kertben. Belegondolva, igaza lehet, de hát nem lesz egyszerű bejutni oda. Harkon egyértelműen a tudtunkra adta, hogy száműzve vagyunk, és nincs kegyelem a továbbiakban, akármilyen nagy szívességet is tettünk korábban. Sebaj, mosolyog a leány, tud egy hátsó kaput, azon fogunk bejutni. Hát persze… Mintha nem tudnánk, hogy ezek a dolgok sose ilyen egyszerűek.

Ismerve már a járást, aránylag gyorsan megérkezünk a szigetre. Megvárjuk, amíg felkel a nap, majd Serana magára ölti a nap ellen védő felszerelését. A csónakot hátrahagyva indulunk el a part mentén, a Kastély bal oldalán. Lopakodva haladunk. Bár feltehetően a Kastély lakóinak többsége alszik ilyenkor, nem akarjuk, hogy a nappali őrség közül bárki is észrevegyen minket.

A pincerendszer egy kifejezetten bizalomgerjesztő hely...

A főhadiszállás hátsó bejárata lényegében egy kis dokk, amelyből nyílik egy alagút a Kastély alagsorába, ahol az előző tulajdonos személyzete hordta az ellátmányt az épületbe. Illetve, itt menekültek el maguk a lakók is, ha szorult volt a helyzet. A bejáratot ősi csontvázak őrzik. Erősebbek, mint a korábbi kalandok során megismert társaik, de nem okoznak gondot. Kerülve a feltűnést, csendben végzünk velük, majd belépünk a Kastély elhagyatott pince rendszerébe. A folyosók nyirkosak és sötétek, rothadó hullaszag járja át minden szegletét. A csontvázak mellett ismét meg kell küzdenünk pár Death Hounddal, és az egyik kisebb teremben találunk egy vámpírt is.  Nem számítottunk rá, hogy belebotlunk akár csak egybe is a Kastély ezen részén. Villámgyorsan átvágom a torkát, még az előtt, hogy riadóztathatná a többieket. A mellette levő levélből kiderül, hogy esze ágában sem lett volna riadóztatni. Kitagadták a társai, erre ő bosszúból beköltözött a pincébe, és elkezdte a Klán tagjai ellen uszítani a saját Death Houndjaikat. Ravasz. Ha hamarabb tudom, kezet fogok vele.

A pincerendszer eléggé labirintus jellegű, zsákutcákkal, rejtett kapcsolókkal, titkos szobákkal, rejtett kincses ládákkal és egyéb csalafinta megoldásokkal. Szerencsére nem okoz gondot egyik akadály, sem amivel találkozunk. Az egyik ajtón benyitva pedig még egy Frostbite Pókba is belefutunk, amire aztán végképp nem számítottunk. Ő sem.

Ránk köszönt az éjszaka, mire egy ajtó mögött feltárul a botanikus kert, amelyről Serana mesélt még az Erődben. Hatalmas ódon várfalakkal körbevett apró tisztás, törött asztalokkal és székekkel, a tisztás közepén egy Hold Órával, a falak előtt pedig elszáradt halott fákkal, és körülöttük feldúlt és kihalt ültetvényekkel. Pedig milyen szép is lehetett egykoron ez a botanikus kert, főleg, hogy a gazdája több száz évig gondozta figyelmesen és szeretettel. A tisztásról a kastélyba vezető ajtó, amin egykoron közlekedtek a Kastély és a kert között a lakók, eltorlaszolva áll a rá omlasztott fal törmelékei alatt. A kőből faragott Holdóra - mely lényegében ugyanaz, mint a Napóra, csak épp vámpíroknál ez a praktikusabb -, szemmel láthatóan szintén nem úszta meg a pusztítást, de legalábbis nem működik, hiába látszik a Hold a fejünk felett, nem mutat semmit a szerkezet. Serana meglepődik. Nem érti, mi történhetett. Az egész hely halott. Az apja művelte volna ezt bosszúból a felesége kedvenc helyével? Mindenesetre most úgy fest a kert, mintha senki sem járt volna erre évszázadok óta.

A kihalt botanikus kert és a meglepetéseket rejtő Holdóra

Amíg Serana a kertet fésüli át, és kesereg a pusztítás miatt, én a Holdórára vagyok kíváncsi. Ritkán lát ilyet az ember. Tisztára olyan, mint a Napóra, csak a szerkezet szélén ezúttal a Hold állapotai vannak felsorolva, a teliholdtól kezdve a félholdon át a holdfogyatkozásig bezárólag. Illetve, pár helyen hiányzik a jelölés. Kíváncsi vagyok, hogy működik egy ilyen szerkezet élőben, ezért átfésülöm a kertet. Meg is találom mind a három hiányzó Holdjelzést. Berakom a helyükre. A Holdóra aktivizálódik, majd ahelyett, hogy működésbe lépne, megremeg a föld, és a semmiből hirtelen egy csigalépcső tűnik elő a Holdóra tövében, a végében egy ajtóval. Nahát.

Serana elismerően csettint. Erre ő sem gondolt. Fogalma sincs mi vár ránk odalenn, sose volt ott. Valószínűsíti, hogy a Kastély alatti kazamatákba visz le a járat, amelyet sosem térképezett fel, amíg itt lakott. A környezet odalenn nem sokban másabb, mint a korábbi pincerendszerben. Annyiban persze mindenképpen, hogy a szokásos csontváz élőholtakon kívül ismét belefutunk jó pár kőszobornak tűnő, de hirtelen életre kelő gargoyle ellenfélbe, akikhez már volt szerencsénk korábban Serana megtalálásakor. Tanulva abból az esetből, tudjuk, hogy kell elbánni velük. Tűzzel. A legjobb megoldás. És persze kerülni a karmolásaikat, mert azok nagyon tudnak fájni. A kazamatákat aránylag hamar végigjárjuk, a folyosókon és a termekben nem marad felderítetlen terület. Kis idő múlva legnagyobb meglepetésünkre, arra a felismerésre jutunk, hogy körbenéztünk már mindent, de nem találunk semmilyen lehetőséget a továbbhaladásra. Valamit vagy elnézhettünk, vagy zsákutcába értünk és akkor irány vissza a kert. Serana közli, hogy az egyik aprócska teremben, ahol a kandalló volt, ott furcsa érzése volt. Nem érette, mit keres egy kandalló egy kétszer két méteres teremben. Visszamegyünk oda, és alapos kutatás után észreveszünk egy kallantyút. Titkos átjáró, hát persze!

A pincerendszer és a kazamaták

A kandalló hátulja hirtelen felemelkedik, és folytathatjuk az utunkat. Kisvártatva, átgázolva pár újabb csontvázon és életre kelő kőszobron, kifosztva egy titkos fegyverraktárt, zsebre vágva egy királyi vámpír ruhát, majd megmászva egy hosszú felfelé tartó lépcsősort egy újabb titkos ajtóhoz érünk, amelyet ezúttal egy falra szerelt gyertyatartó nyit. Úgy látszik, Serana anyja valamit nagyon rejtegetett a külvilág elől, ha ennyi csapdát és titkos átjárót is beiktatott, hogy titokban tartsa. Az ajtó mögött egy gazdagon felszerelt laboratóriumot találunk. De olyat, amelyért a fél kezét odaadná bármelyik királyi alkimista. A labor közepén látható furcsa, szélről a közepe felé süllyedő körkörös szerkezetről fogalmunk sincs mire való. A falak mentén roskadásig pakolt könyvespolcok állnak, előttük alkímia és mágikus felruházó asztalkákkal, mellettük lélekkövekkel és alkimista alapanyagokkal megrakott szekrényekkel. Az egyik sarokban nekromágiához használt csontváz maradványokra bukkanunk. Serana nem lepődik meg, tudta, hogy az anyja otthon van a nekromágia tudományában, hiszen ő maga is mindent tőle tanult annak idején. Az igaz, hogy volt neki egy kis alkímia asztala a Kastélyban, de hogy ilyen jól felszerelt kísérleti laboratóriuma lett volna, arról fogalma sem volt. Nem tudja, mi a fenén kísérletezhetett így elbújva a világ és a Klán elől, és főleg miért pont nekromágiával. Az örök életet kutatni butaság lett volna, hiszen vámpírként ez nem igazán szempont.

Egy Gargoyle élete, dráma két felvonásban. Balra még támadni akart, jobbra már Serana "petje"

Mivel az anyja elég nagy figyelmet fordított a kutatásai aprólékos dokumentálásának, ezért szinte biztos, hogy a laborban van valami jegyzet, könyv vagy kutatási napló, amelyből megtudhatjuk, mi is folyt itt, illetve amelyben találunk nyomot a hollétét illetően, gondolja Serana. Kiderül hamarosan, hogy igaza van, hiszen a könyvespolc egyik szegletében megtaláljuk az anyja naplóját. Beleolvasva megtudjuk, hogy akkor kezdett el igazán a kísérleteire koncentrálni, amikor Harkon a prófécia rabja lett. Hiába próbálta Valerica meggyőzni a férjét, hogy a prófécia miatt csak magukra fogják vonni a Tamrieli halandó népek figyelmét, nem hallgatott rá. Ezért aztán idővel inkább volt már egy idegesítő némber a Lord szemében, mint egy szeretett feleség. Ekkor kezdett el ő is inkább a kísérleteire fókuszálni. Valerica célja nem volt más, mint átjárót nyitni a Lélek Halom (Soul Cairn) nevű helyre, amely az elveszett lelkek síkja volt az Oblivionban. Minden olyan ember lelke, akinek lelkét a gyilkosa csapdázta Lélekcsapda (Soul Trap) nevű varázslattal a halála pillanatában oda kerül, és ott bolyong az idők végezetéig. Hogy mit akarhat egy ilyen helyen Serana anyja, arról fogalmunk nincs, de nagyon úgy fest, hogy sikerült bejutnia oda. Szerencsére a naplójából kiderül, hogy az átjáró nem más, mint az a körkörös szerkezet, amelyet észrevettünk már a labor közepén, és a jegyzetei között felsorolja azt is, hogy mi kell a megnyitásához. Egy marék Lélekkő darab, egy kis finomra őrölt csontliszt, egy kis megtisztított void só és… a francba, szitkozódik Serana a listát olvasva, kell egy fiola Valerica véréből is. Az nincs. De az anyja távollétében megkockáztatjuk Serana vérét, ennél közelebbit nem tudunk keríteni. Kiderül, mennyire lesz hatásos.

A labor a furcsa szerkezettel a közepén

Az alapanyagok szerencsére egytől-egyik megtalálhatóak a laboratórium készletei között. Az átjáró feletti kis kehelybe bele is szórom őket. Jelzem Seranának, hogy készen állok. Mehet a móka. Odalép a tartóhoz, és egy késsel felvágja az ereit. Ahogy a vére keveredik a többi alkotóelemmel, a terem megremeg, és a középső körkörös szerkezet helyén megnyílik egy lila színekben pompázó portál. Összeszedem minden bátorságomat, és átlépek rajta…

Illetve lépnék, de nem tudok. Az átjáró közelébe érve érzem, ahogy egyre inkább veszítek az életerőmből, ezért gyorsan visszahátrálok. Serana már tudja, mi a gond. A Lélek Halom létsíkra lépésnek ára van. Az ember lelke, illetve annak esszenciája. Csak a lelke eszenciája nélkül léphet be oda az ember. Vagy, ha halott. A létsíkot uraló Mesterek ezt kérik cserébe a belépés lehetőségéért. Hogy kik ezek a Mesterek, senki sem tudja, ember nem volt még, aki visszatért volna a Lélek Halomból, és elmondta volna. Minden, amit tudunk, csak megerősítés nélküli kitaláció.

Két lehetőségem van, ha be akarok lépni arra a síkra. Vagy halottnak kell lennem, vagy a lelkem erejét, eszenciáját kell egy lélekkőbe zárni, és azt felajánlani a Mestereknek, ami megint egyenlő a halállal. Hát nem könnyű a választás. Serana javasolja, hogy – mivel a vámpírok nem számítanak élő embernek – átváltoztat engem, és akkor halottként már átléphetek a portálon. Vagy, ha nem akarok vámpírrá válni, akkor varázsol rám egy speciális lélekcsapda varázslatot, és egy Fekete Lélekkőbe elraktározza a lelkem eszenciájának egy részét és mivel a belépésnek ez az ára, hát ezt adom át fizetségképpen. Fizetek is, és közben életben is maradok. Köszönhetően az anyja korábbi tanításainak, képes ilyenre a leány élő emberrel is, bár érezhetően gyengébb és erőtlenebb leszek majd emiatt. Valamit valamiért.

Egy kis vér a kehelybe és nyílik is a portál

Már nemet mondtam egyszer Harkonnak, ezúttal sem leszek vámpír. Minden tiszteletem - amit érzek Serana iránt – ellenére, nemet mondok az élőhalott létforma lehetőségére. Tudom, hogy gyógyítható a vámpírság, de akkor sem. Marad inkább a részleges lélekcsapdázás. Felkészülök a műveletre, majd biztosítom Seranát, hogy készen állok, tegye, amit tennie kell. Nem kell kétszer mondani neki, megkapom a speciális Lélekcsapda varázslatot. Sosem hittem, hogy erre valaha is sor fog kerülni. A varázslat után úgy érzem magam, mint aki egy hete csak Skoomán él. De pár másodperc múlva összeszedem magam, és ott állok Serana oldalán a lila portál előtt. Ő bizakadóan, én kissé kábán, legyengülve a lelkem egy része elvesztése miatt. Belépünk az átjáróba. Csak remélni tudom, hogy nem bánom meg a döntésemet…

Döntés előtt és utána. Másodjára sem lettem vámpír.

 

A halálon is túl

folytatjuk