Daedra Szentélyek

Írta: PiszkosFred

oldal: 16 / 16

Vaermina
Az álmok és rémálmok Istene

A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.

Ontus Vanin tudását dícséri ez a szentély is. Utoljára a rémálmok asszonyát látogattam meg, főpapja, Aymar Douar szerint a daedra csak egy Grand Black Soul Gem ellenében hajlandó megszólalni. Ez maga is egy külön küldetés számba ment.

A fekete lélekkövek előállítása fölöttébb macerás dolog: szükségünk van egy üres Grand Soul Gemre, egy lélekcsapda varázslatra és egy nekromanta oltárra. Ez utóbbit öt helyen találtam: Dark Fissure, Fort Istirus, Fort Linchal, Wendelbek, és Leafrot Cave. Hogy ez ne legyen elég, fekete lélekkövet csak a hét egyetlen napján gyárthatunk (ha jól emlékszem az utolsó előttin), amikor egy hatalmas fényoszlop burkolja be az oltárt. Ekkor az oltárra kell helyeznünk az üres lélekkövet, majd egy lélekcsapda varázslatot mondani rá, s kész is a fekete lélekkő.

Szóval ezt a procedúrát kellett végigjárnom, hogy beszélhessek Vaerminával. Az áldozat megtétele után tudtomra hozta, hogy nagy bajban van: Arkved ellopta a Gömbjét, s ezt kellene visszaszereznem, de vigyázzak, mert a mágus többet is talált a gömbben, mint szeretett volna. Megjelölte a helyet, hol a tolvaj tornyát találhatom, s utamra is engedett.

Őszintén szólva máshogy képzeltem el a helyet. Számomra legalábbis alapfeltétel, hogy egy torony a magasba törjön, ez viszont hét szintnyi mélységbe nyújtózott, s maga volt a megelevenedett rémálom. Az első szinten néhány meglepően rosszul felszerelt daedrával hozott össze a sors, akik furcsa, fejjel lefele bebútorozott szobákat őriztek. A második szinten mély sötétség uralkodott, elkélt fáklyám fénye. A harmadik szinten törpének éreztem magam: az óriási bútorokhoz óriási atronachok tartoztak. A negyedik szint maga volt az őrület, az ajtók szekrényekre és falakra nyíltak. A következő két szinten szinte felüdülésszámba ment a teljesen átlagos labirintusrendszer, aminek összképét csak néhány oszlásnak indult tetem rontotta le.

Végül megtaláltam magát a mágust. Egy ágyon vonaglott saját rémálmai között, s Vermina Gömbje ott pihent az asztalán, Palla történetének első része (Illusion skill book, az egyetlen itt van a játékban), és Arkved jegyzetei mellett. Felébreszteni nem tudtam, s gondolkodtam rajta, vajon enyhet adna-e neki a halál. Majd inkább úgy döntöttem, nem avatkozom a daedrák dolgaiba, ezért úgy hagytam őt, ahogy találtam.

Visszatértem a szentélyhez, hol Vaermina a gömbjéért cserébe a Skull of Corruption-t adta (30 másodpercre csinál bárkiről egy pontos klónt, ami az oldalunkon harcol).

Azura 
Az Alkony és a Hajnal Istennője
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Épp a mágusok misztikus könyvtárában töltöttem az időm, mikor kezembe akadt egy furcsa könyv társadalmunk egyik rákfenéjéről, a daedra hívőkről (Modern Heretics). Jobb dolgom nem lévén gondoltam kicsit megmozgatom berozsdált izmaim, s utánajárok mi is igaz ebből. Szerencsére a könyv meg is jelölte az egyik daedra szentélyt, Azura szobrát. Az út Cheydinhaltól hosszú volt és eseménytelen, csak néhány ogre és hegyi oroszlán gondolta úgy, finom vacsora lenne belőlem, de karizmám, akarom mondani karizmom hamar jobb belátásra térítette őket.
Meglepetésemre a szentély nem volt elhagyatott: néhány alak járkált fel, s alá, tették mindazokat a dolgokat, amiket a hívők szoktak, leborultak, meg gyertyákat gyújtottak, meg ilyenek. Mels Maryon némi felvilágosítással is szolgált - amennyiben Azurával szeretnék beszélni, kénytelen leszek némi fényport (glowdust) áldozni neki a hajnal vagy a szürkület óráiban (5-7, illetve 17-19 között). Szerencsére néhány will o’ the wisp maradványát rejtette hátizsákom, így egyből a hercegnőhöz fordulhattam. A fejemben hamarost megszólalt hangja, elmesélte, hogy régesrég öt híve Dratik, a vámpír elpusztítására indult. E nemes célt sikerült is megvalósítaniuk, azonban mind az öten elkapták a vámpírkórt. A rájuk váró szörnyű sors tudatában bezárták magukat egy barlangba, hogy ne legyenek veszélyesek az emberekere. Ez mind szép és jó, de most már nagyon szenvednek, s igazán megszabadíthatnám őket. Persze ez azt jelentette virágnyelven, hogy menjek oda és hányjam kardélre mindet. Mivel profilomba vágónak éreztem a feladatot, felkerekedtem és már ott is álltam a Gutted Mine bejáratánál. Beléptem.
A vámpírok kellemesebb helyet is választhattak volna örök nyomorúságuk színhelyéül, a tárnák szűkek voltak, és az egész bánya talán ha egy zsebkendőnyi. Hamarosan ki is pucoltam a bányát és le is gyilkoltam... akarom mondani mindenkit meg is szabadítottam szenvedéseitől, viszont az egyik vámpír tetemén (az orkén) találtam egy papírt. Ez tetszett, őrzöm azóta is. Visszatértem Azurához, aki megígérte, hogy a mögötte frissiben előtűnt öt gyertya örökké égni fog hívei tiszteletére, meg hasonló ilyen lányos baromságokat, és fáradozásaimért cserébe átnyújtotta Azura Csillagát, ami egy újrafelhasználható lélekkőnek bizonyult. Így esett első találkozásom a daedra hittel.
 
Boethia 
Az Összeesküvés Hercege
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Bora gra-Uzgash barátom hívta fel figyelmem (ő a Borba’s Goods and Stores bolt tulajdonosa Cheydinhalban) erre a szentélyre, s előzékenyen be is jelölte a helyét. Hű lovam híján (szegényke áldozatul esett a vágófegyverek terén szerzett tapasztalatom növelésének – lenyűgözött, hogy akinek odacsapok, az meghal, kivéve őt, aki elájul, de egyszer annyira megvágtam, hogy nem sikerült neki a csoda) gyalog vágtam neki az útnak. Jól is tettem, mert a cél közeledtével oly meredélyeken és hasadékokon kellett átkelnem, melyre egy ló sem lett volna képes.
A napkelte Boethia fejszés szobra alatt talált, ahol Haekwon felvilágosított, hogy ahhoz, hogy a daedra herceggel beszéljek, egy daedra szívre lesz szükségem. Mivel addigra túl voltam néhány Oblivion kapu bezárásán, ahol volt szerencsém dremorákhoz valamint xivilai-okhoz, akiknek mint tudjuk standard felszerelése a daedra szív, semmi nem akadályozhatott meg, hogy a szimpatikus herceg elé járuljak (ha jól emlékszem még az Anvili Harcosok Céhében is hevert egy, valamelyik tárolóban). Ő megemlítette, hogy csak a kiválasztottait szereti, s mivel én még nem vagyok azt, ne várjak túl sokat. Ha azonban mindenáron a kiválasztottja akarok lenni, részt kell vennem a Tíz Vér Viadalán. Mielőtt beleegyeztem volna, biztos ami biztos alapon futottam egy kört az ismerős boltosoknál, mire visszaértem rogyadoztam a sok gyógyitaltól, feltöltött lélekkőtől, javító kalapácstól, s így léptem be a megnyitott térkapuba. A Tíz Vér Viadalán egy az egy ellenei, egyik oldalról sem becsületes harcok sorozata várt. Már az első ellenfelem megmutatta, hogy készülésem bölcs előrelátásról tanúskodott, egy ork jött ellenem, akkora daedric csatabárddal, hogy ki sem látszott mögüle. Csatánk - hadd ne ecseteljem - gigászi és hősies volt, de mint a mellékelt ábra mutatja győztem. S még várt rám a többi. Öltem argóniait, redguardot, bretont, háromfajta elfet, khajitot, és imperialt.
Várjunk csak, ez kilenc. Hiszen ez a Tíz Vér Viadala volt. Hol a nord? Jajj, ne, az én vagyok, s bizony, az én vérem is hullott szaporán a párbajok alatt... Megtépázva tértem vissza saját síkomra, de így is elnyertem Boethia megbecsülését: rám testálta Goldbrand-et, a tűzsebzéssel felruházott mágikus kardot (22-es fire damage). Mikor a kezembe fogtam, és megsuhintottam, felmerült bennem egy gondolat: mi lenne, ha vámpírrá változnék és megfelelő mennyiségű arany birtokában venném fel a kardot? Aztán elhessegettem, biztos nem sikerülhet.
 
Clavicus Vile 
A fondotlatok, üsszeesküvések Istene
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
A császárvárostól délnyugatra vadászgattam, mikor rábukkantam erre a szentélyre. Meg sem lepődtem, hogy ennek a kis ügyeskedő daedrának egy kahjiit volt a fő követője. 500 aranyért beszélhettem is a herceggel, igazán kíváncsi vagyok mit csinál a septimekkel ott Oblivionban. Clavicus úgy gondolta köthetnénk üzletet: hozzam el neki a régi nagy harcos, Umbra lelkét hordozó kardot, s ő majd kárpótol.
Némi fenntartással kezeltem ezt a homályos ígéretet, de jobb dolgom nem lévén keletre fordultam, s Pell Gate-be indultam. Épp elnyelte a láthatár a szentélyt, amikor valaki megszólított. Hiába forogtam, nem láttam senkit, de a hang azt mondta, ő Barbas, Clavicus Vile vérebe. Mialatt elmondta, hogy mennyire rossz üzletet csináltam, s Umbra Clavicus kezében csak bajt jelenthet, sikerült azonosítanom a hang forrását: csodamód a hátizsákom mélyére egy kutya szobrocska került, nyilván Clavicus tehette oda.
Elkezdtem gondolkodni, hogy is van ez. Clavicus mellém adta kopóját, aki viszont Clavicus ellenében beszél? Nyilván ez csak egy próba, s szavatartásomra kíváncsi. Mire erre jutottam el is értem Pell’s Gate-be. Végigkérdezgettem mindenkit Umbráról, a sok ocsúbeszéd közt csak Irroke tudott újdonsággal szolgálni. Elmondása szerint tanítványa, Lenwin találta meg Umbra kardját, s láthatóan az átvette felette a hatalmat: Umbra-nak kezdte magát nevezni, végül néhány zsoldoshoz csatlakozott, akik áthaladtak a falun. Azt is említette Vindaselben, észak-északnyugatra látták őt utoljára. Nosza, a friss nyomon szagot fogva (azt hiszem Barbas kezd az idegeimre menni) rohantam Vindaselbe.
Ott - a rémítő környezet ellenére - csak néhány patkány és mudcrab fogadott, akik nem jelentettek kifejezett ellenállást. Umbrára a rom szívében leltem, választás elé állított: harcolok, vagy elfutok előle. Zord mosollyal húztam elő claymore-om, aztán ez a zord mosoly hamarosan csodálkozássá torzult, ahogy háton a levegőben úszva gondolkodtam azon, hogy is üthetett meg ilyen erősen ez a NŐ.
Feltápászkodtam, aztán megmutattam neki mi is az a nord virtus. Nem áltattam magam, győzelmem csak gyógyitalaimnak, claymore-om hosszának, a bénító mérgeknek és nagyobb mozgékonyságomnak köszönhettem. Umbra erős volt, nagyon erős. Kifosztottam hulláját, suhintottam egyet-kettőt kardjával, ami a legjobbnak bizonyult, amivel életemben eddig találkoztam (damage 28, soul trap on strike 120 sec).
Egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy inkább megtartom, semmint Clavicusnak adjam, aztán győzött adott szavam. Barbas berzenkedése ellenére a hercegnek adtam a kardot, aki nekem adta Clavicus Vile maszkját (heavy armor, armor rating 4?, fortify personality 20). A maszk nem volt rossz, de a kard... nem kellett volna odaadni..
 
Hermaeus Mora 
A jóslatok és jövendölések Istene
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Miután a 14-ik daedra hercegen is segítettem, azon gondolkodtam vajh’ merre is lehet a 15-ik. Biztos, ami biztos, aludtam rá egyet, s mikor felébredtem, Casta Flavus állt ágyam mellett, ki Hermaeus Mora küldöttének vallotta magát. Szerinte a daedra herceg, a sors ura, látni kívánt, s jól teszem, ha engedelmeskedem akaratának. A térképemre bökött: "Ide menj" - aztán nem szólt többet.
Az út nehéz volt, messze a Jerall Hegység csúcsai közé vitt. Szakadt a hó és metsző északi szél fútt, végre, egy kis igazi, nordnak való ítéletidő. Leginkább toronyiránt mentem, aztán szerencsére ráakadtam egy hídra, amit gondos kezek emeltek. Nem csalódtam, a híd valóban Hermaeus szentélyéhez vitt. A herceg földi mása cseppet sem volt megnyerő látvány, láttán a mudcrab-ek istene Titulus jutott eszembe, így röhögéssel küszködve közeledtem a szentélyhez. A daedra érhezhetett rajtam némi tiszteletlenséget, ezért egész kis beszédet kerekített, amely bármely imperial rétornak a becsületére vált volna: kitért az ő végtelen hatalmára, illetve sérelmezte, hogy miután 14 testvérének segítettem, eszem ágában sem volt őt felkeresni. Épp ezért el kell végeznem neki egy szolgálatot, s az általa biztosított lélekcsapda varázslattal rabul kell ejtenem mind a 10 értelmes (már ha khajiitok esetében beszélhetünk erről) faj egy-egy példányának lelkét.
Ez könnyű feladatnak ígérkezett, aztán jobban belegondoltam. A lakosok inkább városokban és falvakban fordulnak elő, ahol sokan vannak, mellettük őrség, s nem tudom, talán még a jövőben hasznukat is láthatom. Átutazókra várni pedig nem az én stílusom. Így egy stílusos megoldáshoz folyamodtam: elsőként Hermaeus Mora követőit mészároltam le, utána pedig szisztematikusan végiglátogattam az összes daedra szentélyt, s kiirtottam a hívőket. Eredetileg épp ilyen indíttatásból fogtam bele a dologba, s most még hasznot is hozott. A hívők gyengék voltak és rosszul felszereltek, kár rájuk szót vesztegetni.
Mikor visszatértem Hermaeus Morához ő a legcsekélyebb kifogást sem emelte az ellen, hogy épp most irtottam ki írmagjáig a daedra hitet világunkról, sőt, hálás is volt: rám bízta az Oghma Infiniumot, a tudás nagy könyvét. Ezt azonnal el is olvastam, s mit mondjak, a benne lévő dolgok a javamra váltak.
Amikor elolvassuk a könyvet választhatunk a következő bónuszok közt:
- Path of Steel - Strength, Speed, Blade, Blunt, Heavy armor; 
- Path of Shadow - Speed, Acrobatics, Light armor, Security, Sneak; 
- Path of Spirit - Intelligence, Alteration, Conjuration, Destruction, Restoration.
Ezen tulajdonságok/képzettségek mind +10-et kapnak, s így akár a maximum fölé is növelhetjük őket
Valahogy így végződött az én kalandom a daedra hercegekkel és követőikkel.
 
Hircine 
A Vadászat Istene
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
A Vadász szentélyéről - több másikkal egyetemben - Ontus Vanin beszélt nekem, akivel teljesen véletlenül akadtam össze a Talos Plaza-ban. Mivel a közelben volt, gondoltam elugrom oda, s megnézem mit is rejthet. Vajhira tájékoztatott, hogy a herceg néma marad mindaddig, míg egy farkas vagy medve irhát nem ajándékozom neki, ennek beszerzése különösebb gondot nem okozott.
Hircine egy unikornisszarvat kívánt tőlem kegyéért cserébe, s egyetlen helyet nevezett meg, hol ez a csodás állat fellelhető: a Harcane tisztást, innen dél-délkeletre. A tisztás tényleg nem volt messze, de szerencsétlenségemre az unikornist három tagbaszakadt minotaur őrizte, s az istennek sem tágítottak a közeléből. Mivel a közhiedelemmel az unikornisok nem csak a szűzlányoknak engedik, hogy a hátukra üljenek, hanem mindenkinek, aki nem von fegyvert a közelükben, ezért különös óvatossággal kellett eljárnom. Mivel a lőfegyverekhez nem nagyon értek, a bokrok takarásából lélekcsapdát varázsoltam az egyik minotaurra, aki egyből felém indult méretes harci kalapácsát lengetve.
Kicsit távolabbra szaladtam, azután megmutattam neki, hogy az ember miért is használ claymore-t, nem pedig kalapácsot. Két másik minotaurral később már nyugodtan megközelíthettem az unikornist, aki békésen tűrte, hogy ráüljek. Futottam egy szép kört cryodilben, az emberek szájtátin bámultak, ahogy megközelítettem őket csodahátasommal. Jó móka volt, a teljes örömömet csak az rontotta el, amikor egy császári vadásszal hozott össze a sors.
A szerencsétlen flótás épp szarvasra lőtt, amikor hátasom meglátta a kezében a fegyvert. Azonnal nekiesett, az íjász pedig hiába lőtte, nem tudta, hogy az unikornisok csak mágikus fegyverekkel sebezhetőek. Érdeklődve figyeltem az egyenlőtlen küzdelmet, majd a férfi hulláján átlépve lekaszaboltam az unikornist, hogy ohnekornist varázsoljak belőle.
Hircine némi vérgőzös beszéddel fogadta ajándékomat, s nekem ajándékozta a Savior’s Hide nevű varázspáncélt (light armor, közepes resist magicka enchantmenttel).
 
Malacath 
Az Orkok Ősatyja, az Átkok Istene
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Az orkok ősatyja mindig is érdeklődéssel töltött el. Sokat nyomoztam szentélyének helye után, kérdezgettem a környéket járó embereket, végül Pinarus Inventius vezetett nyomra, akivel Anvilben, a Harcosok Céhének első küldetése során találkoztam. Nem meglepő módon Malacath hívei - mind orkok - kinéztek maguk közül, de némi győzködés után beleegyeztek, hogy egy adagnyi troll zsír árán beszélhetek istenükkel. Kalandjaim során jónéhány ilyen rút szörnyet megöltem, de gyakran láttam alkimistáknál is ezt a komponenst, így ez sem jelentett komoly akadályt.
Malacath dörgő basszusa szinte a földbe tiport, a deadra haragudott, és joggal: kiválasztott népének testvéreit, az ogrékat, egy helyi nemes, bizonyos Drad rabszolgasorba kényszerítette. Gyűlölöm a rabszolgaságot, mi nordok mindig is kemény körülmények közt éltünk, együtt éheztünk és folyattuk vérünk, de mindig szabadon. Nem kellett meggyőzni, hogy móresre tanítsam a kis hatalmaskodó férget.
A házához indultam, ami egész kis vidéki kúriának bizonyult: nagy ház, gondos kezek által karban tartott kertek, termőföldek, s a közelben egy kisebb bánya alkotta a birtokot. Dradra a házában akadtam rá, s mindennél fontosabb volt, hogy kiszedjem belőle, hol tartja az ogrékat. Ő dicsekedett is vele, hogy ogre rabszolgái vannak, milyen jól dolgoznak, mennyire törvényes ez az egész, s bár a szám lerohadt, azt mondtam, csodálom az eszét érte. Ez hatott: a balga lélek elárulta, hogy a közeli bányában tartja rabszolgáit, ahol azok éjt nappallá téve bányásznak neki.
Felkerekedtem hát (először magamhoz vettem a közeli asztalon heverésző kulcsot), s úgy döntöttem, csendesen kell elintéznem az őröket. Már a bejáraton is osonva haladtam keresztül, bölcs döntés volt, két őr pont ott szobrozott, talpig üveg és daedric páncélban. Az elsőt gond nélkül hátbaböktem egy hosszúkarddal, magam lepődtem meg a legjobban, mikor felkelt és társával együtt nekem esett! Izzasztó, jó harc volt. Kifosztottam a hullákat, még talán három vagy négy őr állta utam, de ők könnyebb falatok voltak, mert már vigyáztam, hogy egyszerre csak eggyel hozzon össze a sors. Az ogrék kopár, büdös cellákban raboskodtak, szabadon engedtem őket, megvártam míg biztonságban távoznak, aztán Malacath elé járultam.
Ő hálájának kézzelfogható jelét is adta, én lehettem Volendrung, a híres kalapács új hordozója (kétkezes blunt, paralyze, drain health on strike). Még visszatértem lord Drad birtokára, hogy neki is igazságot szolgáltassak, de nem kellett, rá és lady Drad-ra a földeken találtam rá, ahol épp kapáltak egy ogre felügyelete alatt. Beszédbe elegyedtem velük, s lady Drad könnyekkel a szemében panaszolta fel, hogy még sosem dolgoztak ilyen keményen. Kétkedem benne, hogy valaha is dolgoztak egyátalán. Phia, nemesek.
 
Mephala 
A Hálószövő vagy Pókisten
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Ontus Vanin hatására indultam a Roxey Inn közelében lévő szentélybe, hogy felkeressem a hírhedt összeesküvőt. Dredena Hlavel világosított fel, hogy egy nightshade-et leszek kénytelen feláldozni éjfél és hajnal között, ha szeretnék beszélni a daedrával. Sokáig gondolkodtam, hol is láttam ilyen virágot a vadonon kívűl, végül eszembe jutott, hogy Chorrolban, a Mágusok Céhének könyvtárában hevert egy darab, de gondoltam inkább teszek egy próbát a Main Ingredientben, lévén az közelebb van.
Szerencsémre árultak ebből a virágból is, így már aznap este elő tudtam hívni a daedrát. Ő jó szokásához híven épp cselt szőtt: képtelen volt tétlenül nézni, hogy a közeli Bleaker’s Way nordjai és sötét elfei békében élnek egymással. Engem választott eszközéül, azt kívánta öljem meg a családfőket és hárítsam a gyanút az ellentétes táborra. Nem volt apelláta, mennem kellett. Midőn Bleaker’s Waybe értem a lélegzetem is elállt. Népem áruló tagjai valóban kart karba öltve sétáltak ezekkel az istentelen fattyakkal! Pedig elég lett volna rájuk nézni, szemükben ott lobogott az az undorító áruló láng, s biztos valami szörnyű varázslatot bocsáthattak csak a nordokra, vagy azoknak ment az agyukra a kényelmes déli életmód, hogy belenyughattak ebbe a megalázó szomszédságba. Ezen tényleg változtatnom kellett. Némi faggatózás után megtudtam, hogy a két tábor vezére Hrol Ulfgar és Nivan Dalvilu. Vártam éjjelig, hogy tervem mozgásba lendüljön. E békés szomszédság annyira kényelmessé tette a családfőket, hogy elővigyázatlan módon még éjjelre is nyitva hagyták ajtajukat.
Előbb Nivan házát látogattam meg, ami a kocsmától nyugatra állt – a szellőnél is halkabban osontam be, s valamilyen tárgy után kutattam, ami majd bizonyítékként használhatok fel. A jobbomon álló kis asztalkán meg is leltem családjának szakrális tőrét, ezt gyorsan el is tettem. A város nyugati része felé lopództam, hogy meglátogassam Hrol házát is. Már lentről hallottam az eltunyult nord hortyogását, ezért felfele vettem az irányt. A lépcsőfordulóban egy könyv mellett ott hevert pecsétgyűrűje, ezt is magamhoz vettem, majd meglátogattam hálószobáját. A falnak fordulva aludt, nem ébredt fel közeledésemre. Fejemet csóválva megfogadtam, hogy önkezemmel vetek véget életemnek ha valaha is ilyen elővigyázatlan leszek, közben egyetlen olajozott mozdulattal a hátába állítottam kardomat. Nivan tőrét a holtestébe rejtettem, aztán ahogy jöttem, távoztam. Nivan a falucska közepén állt, a csillagokban gyönyörködött, szinte fel sem tűnt neki, mikor leszúrtam. A markába erőltettem Ulfgar pecsétgyűrűjét, majd elégedetten felébresztettem az egyik lakost. Zihálva ömlött belőlem a szó, hogy Hrol és Nivan összeverekedett, s valószínűleg meg is ölték egymást. Ő dühösen keltegette a többi nordot és hamarosan bosszúért kiáltva vetették rá magukat a sötét elfekre. Sajnos azok számbeli fölénye diadalmaskodott, de mindig is azt mondtam, jobb harcolva meghalni, mint féregként élni.
Mephala elégedett volt az eredménnyel, s harcoshoz méltó ajándékot adott, az Ebony Blade-et (Silence, Absorb Health on strike), amely ugyan nem volt a Goldbrandhez fogható, de néhányszor a varázslók ellen hasznos célszerszámnak bizonyult.
 
Meridian 
Az Átjáró élet és halál között
 
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Skingrad környéke jól ismert előttem, hiszen ott lakom. Ezért csak idő kérdése volt, míg rábukkanok Meridia szentélyére a várostól nyugatra. Talán Meridia áll legközelebb az általunk alkotott "jó" fogalmához (már amennyire egy daedra esetében lehet ilyesmiről beszélni), legalábbis Basil Ernarde beszámolójából ezt vettem ki. Azt is említette, hogy ektoplazmát kell áldoznom a minden élőholtak gyűlölőjének, ha szavát szeretném hallani. Szerencsémre a szentélytől nyugatra, közel az egyik padhoz valami jótét lélek ottfelejtett egy darabkát, ha véletlen mégsem találtam volna meg, bármelyik kápolna kriptája jó vadászterület lett volna.
Nagy meglepetésemre Meridia nem élőholtak ellen küldött. Inkább öt nekromantát választott célpontnak. Rémületes, hogy mennyire nem tudnak a daedrák elvonatkoztatni a sémáktól. Na mindegy, megígértem neki, hogy a Howling Cave hamarosan nekromanta mentes lesz, és elindultam. Nem is sejtettem milyen nagy fába vágtam a fejszém. Maga a barlang talpalatnyi, csöndes megközelítés szóba sem jöhetett. Így kardot fogva rárontottam az első nekromantára, aki hamarosan meg is halt, de közben a többi elkezdte a különféle szellemeket idézni, s legnagyobb rémületemre feltűnt az oldalukon néhány nether lich is. Taktikai visszavonulás követte kirohanásomat, amely során a balra nyíló alkóv lakójának megadtam a lehetőséget, hogy esetleg ő is lich-ként térjen vissza (már amennyiben a fej és néhány végtag hiánya nem gátolja meg ezt a lehetőséget), s míg védekeztem a csontvázak, zombik, szellemek és lichek rám záporozó ütéseitől, azon gondolkodtam mit tegyek.
A véletlen segített: valamelyik buta nekromanta egy területre ható varázslatot lőtt rám, ami megsebezte a barlang élettelen lakóit. Azok dühükben szétcincálták egykori gazdájukat, mialatt én őket megkerülve kivégeztem a maradék két nekromantát is. Gyorsan kiszaladtam a barlangból, s némi pihenés után sikerült az egész helyet megtisztítanom.
Kvatch ostroma óta ez volt az első hely, ahol könnyen otthagyhattam volna a fogam. De szerencsére nem így történt, picit megtépázva hallgattam Meridia hálálkodását, aki a Khajiitok gyűrűjét (fortify speed, chameleon constant effect) adta nekem. Micsodaaa? Egy nyomorult macska gyűrűjét húzzam az ujjamra? Az &bdquo;ajándékot” bevágtam a bokrokba és dúlva-fúlva tértem haza, hogy némi itallal űzzem el a nap fáradtságát.
 
Molag Bal 
A Cselszövés Istene
 
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
A megrontó szentélyéhez a Breakneck barlangtól jutottam. Igyekeztem nem belegondolni, hogy miért éppen egy redguard a főpapja, inkább kifaggattam, hogy mivel is nyerhetném el a daedra kegyét. Ő feladta a leckét: egy oroszlán irhát kell feláldoznom, hogy beszélhessek a herceggel.
Nem szeretném ecsetelni, hogy mennyit szenvedtem ezért az áldozatért, mivel az anvili Harcosok Céhének első küldetéséből származó oroszlánbőröket rég eladtam magam sem tudom kinek, kénytelen voltam egészen a Jerall hegységig elmenni és ott napokat kóborolni, hogy a sok medve és farkas közt találkozzam egy oroszlánnal is.
Kicsit megroppant lelkesedéssel tértem vissza a szentélyhez, hogy átvegyem feladatom: Melus Petiliusról beszélt és az ő fogadalmáról - azaz, hogy sosem fog fegyvert fogni senkire. Ezért vigyek magammal egy átkozott buzogányt, s érjem el, hogy Melus megöljön vele, s ő, a hatalmas Molag Bal, kijátszva a halált fel fog támasztani. Brindle Home-ba irányított, ahol utánaérdeklődtem a redguardnak. A helyi híresség, a falu védője ő volt, állítólag egyedül elűzött goblinhordákat, puszta kézzel kiállt minotaurok ellen (nem szerettem volna a lelkes helyiek lelkesedését lelohasztani azzal, hogy megnézhetné magát az a kalandozó, aki legalább ennyire, de inkább többre nem képes), s ez egészen addig így zajlott, míg egy kevéssé szép napon a felesége lázban meghalt, mialatt ő távol volt. Természetesen magát hibáztatta, s ekkor tette ama nevezetes fogadalmát, hogy eztán nem emel kezet senkire. A kedves úriember még azt is megmutatta, merre találom a házát, s felvilágosított hogy ideje nagy részét a felesége sírjánál tölti. Meg is látogattam Melust, s valóban - hiába sértegettem, hiába ütöttem meg, nem tántorítottam el fogadalmától. Hohó, gondoltam, ez nehéz falat lesz, ezért vittem egy kis szentimentális felhangot az egészbe.
Megvártam, amíg meglátogatja felesége sírját, a keze ügyébe helyeztem a buzogányt, s megütöttem. Számításom bevált, dühösen sziszegte, hogy épp a felesége előtt kellett megsértenem becsületét, s most már magamra vessek - ezzel felmarkolta a buzogányt, és szerinte mázsás ütéseket osztogatva támadt nekem. Vajon milyen goblinokat és minotaurokat ölhetett? Merthogy egy-egy ütése legfeljebb egy molylepkének válhatott becsületére. Levettem a páncélomat, de még így is hosszú és unalmas móka volt. Aztán körül ölelt a sötétség... Utolsó gondolatom az volt, hogy mennyire vicces fickó lehet Molag Bal, mert kevés nagyobb poént tudok elképzelni annál, hogy két embert vág át: egyet, aki öl, és egyet, akit ölnek.
De megtartotta szavát, s kissé szédelegve álltam szentélye előtt. Gratulált a jól végzett munkához, s fáradozásaimért cserébe nekem adta buzogányát (damage strength, magicka 5 pts on strike). Vicces kedvem lévén meglátogattam még Melust, aki nagy szemeket meresztve nevezett rémálmának. Kinevettem, s eszembe jutott, hogy eztán minden alkalommal, amikor rossz kedvem van, meglátogathatom egyetlen gyilkosom, akinek nem sikerült megölnie.
 
Namira 
A Daedra Szellem
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Nem is tudom mi vetett a Brumától kelet-délkeletre fekvő szentélybe. Ha már mégis ott voltam, fel is akartam ajánlani e kevéssé vonzó daedrának szolgálataim. Gyomorforgató híve, Hrolfordi azt mondta, ne is álmodjak arról, hogy Namira megszólít, amíg ilyen vonzó vagyok. Ettől enyhe köhögőrohamot kaptam, a lányok mondták már, hogy milyen erős vagyok, meg férfias, de hogy vonzó... Ám ezen ne múljon, szerencsére volt nálam néhány üveg lőre (cheap wine), fel is hajtottam. Gajdonászva, néha egy kis hányásra meg-meg állva máris megfeleltem a daedra kényes ízlésének.
Ahogy emlékszem azt kérte, néhány kiváló hívének keljek segítségére: lakhelyüket, Anga romját Arkay papjai dúlják, s ezen "elfeledettek" nem férkőzhetnek a közelükbe, mivel fáklyát hordanak, és annak fénye bántja őket. Ezért ellátott egy hasznos kis varázslattal, amivel kiolthatom ezt a fényt.
A rom szerencsére a közelben volt, s rögtön a bejárat után találkoztam is az első pappal. Gyorsan rálőttem Namira varázslatát, a többit pedig megoldották a közelben ólálkodó hívek. Még egy ilyen vértelen küldetést, babramunka volt a további három pap is. Jártomban még sikerült egy titkos szobára bukkannom, a rom délkeleti csücskében. Itt viszont nem pihenhetett hüvelyében kardom, mert két nether lich várt, akik összeharácsolt javaikat őrizték.
A napi testmozgás is letudva, nyugodt szívvel térhettem vissza Namirához. Segítségemért cserébe gyűrűjét kaptam (reflect damage, reflect spell constant effect), amit máig is viselek.
 
Nocturnal 
Az Éjúrnő
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Alves Uvenim emlékezett meg erről a szentélyről, mikor Leyawiinben a Mágusok Céhében találkoztunk. Arra vettem hát az irányt, s legnagyobb meglepetésemre azonnal a daedra színe elé járulhattam. Nocturnal nagy bajban volt, ismét meglopták. Azt, hogy a Gray Fox néhány évvel ezelőtt megszabadította a szürke csuklyától még elviselte volna, de a minap két szemfüles argóniai megpattintotta a Szemét is. A tolvajok Leyawiinbe menekültek, de semmi további fogódzót nem adott.
Így a város felé vettem utam, ahol Nocturnal Szeme után kérdezősködtem. Egy barátságos imperial őr adott némi fogódzót, elmondása szerint Weebam-na és Bejeen "nagy fogásról" és "értékes ékszerről" beszéltek. Weebam lepusztult hajlékára a katedrális és palota között leltem rá, s faggatózásomra a két gyík nagyon gyanúsan tagadott. Ezért kiléptem házukból és visszaosontam, a bejárati folyosón mozdulatlanná dermedtem, amikor arról beszéltek, hogy a Szem biztonságban van a trolloktól Tidewater barlangjában.
Tudtam annyit amennyit kellett, mosolyogva készítettem elő tűzsebzéssel felruházott pallosom, s csakhamar ott álltam a barlang szájánál. Két troll rontott rám és zuhant el azon nyomban, de bent, a félhomályon kívűl senki sem várt. Azonnal jobbra fordultam, aztán egy T elágazásnál balra, átúsztam az elárasztott járaton, levágtam közben néhány ellenfelet, s egy ládikóban meg is találtam a Szemet.
Visszatérve Nocturnal hálájának kézzelfogható jelét is adta: így került birtokomba a Skeleton Key (Fortify Security 40 pts constant effect, ha zárnyitásnál rontunk, nem törik el).
 
Peryite 
A Munkafelügyelő
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Csak egy csendes folyóparti horgászásra vágytam két Oblivion kapu bezárása között, ám még ez a pihenés sem adatott meg. Úgy hallottam nagyon harapnak a Slaughterfishek a Silverfish délkeleti partján, de természetesen az egészből semmi sem lett. Peryite szentélyére akadtam a kiszemelt horgászhelyen, ami előtt öt alak állt mozdulatlanságba fagyva. Hiába hallóztam, integettem a szemük előtt, s próbáltam ezerféle módon felhívni magamra a figyelmet, nem mozdultak, ezért megkérdeztem a daedrát, hogy mi is történt.
Némileg szomorúan mesélte el, hogy hívei egy erős varázslattal próbálták őt megidézni, de a varázs visszacsapott, vagy egy másik isten akadályozta meg létrejöttét (valahogy nem tudtam elképzelni, hogy a világ hejj, de jó hely lenne ha peryite lábával taposná), s követői lelke kiszakadt testükből, s most valahol Oblivion síkján kódorog. Kiérteztem hangjából, hogy szenved, s az eset jó lecke volt számára, hogy többé ne feszegesse ezt a dolgot, ezért nagy szívem megesett rajta és felajánlottam segítségem.
Ö kapva kapott az alkalmon és elteleportált Oblivion egy elhagyott csücskébe, ahol az eltévelyedett lelkek kóboroltak. Itt azt kaptam az arcomba, amit Oblivion bármely részén: daedrák hadát, aki mind a véremet kívánta venni. Csak itt még agresszívebbek, még számosabbak voltak. Ilvel Romayn lelkét délnyugatra találtam meg, egy kisebb torony tövében, eztán északnak fordultam, s hamarost Er-Teeus lekét is sikerült visszaküldenem, aki a Sightless Grotto környékén bolyongott.
Északi utamat némi keleti módosítással folytattam, hogy egy hosszabb (s daedrákban gazdagabb) kitérő után elérjem Kewan lelkét is. Választás előtt álltam, lemerészkedjem-e a közeli barlangrendszerbe, vagy kerüljek a felszínen a következő lélekig. A barlangot választottam, pedig fent könnyebb utam lett volna. Három szinten 17 erős daedra ácsingózott rám, igaz, őriztek néhány kincset, de így visszagondolva sem tudom eldönteni megérte-e a fáradtságot. Mindenesetre a kijárat előtt Maren lelke téblábolt, s délre fordulva áthaladtam egy kapun, amit két lógó holttest "díszített", s minden talpalatnyi földért megharcolva elértem egy nagy tűzoszlopot, amitől nyugatra az utolsó hívő, Mirie lelke várt.
Az indulási helyre visszatérve egy szikrázó kék portálon jutottam vissza Tamrielre, ahol - immáron mozgó - hívek fogadtak, s Peryite ajándéka, a Spell Breaker pajzs (reflect spell, constant effect).
 
Sanguine 
A dorbézolás és mulatozás Istene
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
A vad mulatozásokért felelős daedra szentélye Fladus Calidiussal történt vad mulatozásunk közben került szóba az skingradi Harcosok Céhében. Még mielőtt kijózanodva észbe kaptam volna, ott is álltam a pocakos daedra szobra előtt, mialatt Engorm azt sutyorogta a fülembe, hogy a herceg jó szívvel venne némi itókát, lehetőleg egy kis cryodiili brandy-t. Sajnos csak egy üveggel volt nálam, amit még a Main Ingredientben vettem a császárvárosban, nehéz szívvel ajánlottam hát azt fel.
Sanguine hangja egy kicsit jobb kedvre hangolt, vidoran ecsetelte, hogy Aleissa Caro bárónő Leyawiinban nagy vacsorát ad, ami minden bizonnyal oly száraz és unalmas lesz, mint ő maga. Ezért, ha volnék oly szíves, látogassam meg őket, s dobjam fel egy kicsit a hangulatot az általa tanított "meztelen valóság" varázslattal. Ez jó mókának ígérkezett, habozás nélkül bele is fogtam. Leyawiin kicsit távol esett jelenlegi helyemtől, ezért egy karavánhoz csatlakoztam, hogy mihamarabb odaérjek. Valamivel napnyugta előtt érkeztem meg, s bár a meghívottak listáján nem szerepeltem, nagy garral léptem az ajtónálló elé. Ö kért, hogy várjak még néhány percet, mert a vacsora csak délután 6-kor kezdődik.
Mikor az estélyt hivatalosan is megnyitották ismét próbálkoztam az őrnél, aki némi pénzmagért cserébe beengedett (70-es disposition kell neki, vagy a ruhánk/páncélzatunk értéke elég magas legyen), s reményének adott hangot, hogy ezt nem fogja megbánni. A helyében én erre egy fabatkát nem tettem volna, s néhány másodperc után ő is tisztába jött ezzel. Kicsit felmértem a terepet, mivel láttam, hogy a vendégek egy hosszú asztal mellett ülnek, s a varázslat hatósugarába egyszerre nem fognak beleférni.
Az őrtől a lehető legtávolabbi sarokba húzódtam és gyorsan elmondtam a deadra által tanított cifra varázsigét, egyszer az asztalfőre, egyszer pedig a távolabbi végére. Egy másodperc múltán a vendégek szembesültek egymás meztelen valóságával, minden bizonnyal ruhájukban jobban tetszettek egymásnak, mert sikoltozva rohangáltak fel, s alá alsóneműben, míg egyik őr - kevés humorérzékről téve tanubizonyságot - letartóztatott. Mivel az én ruházatom és minden felszerelési tárgyam áldozatul esett a varázslatnak, nem tudtam kifizetni a büntetést, s kénytelen voltam börtönben tölteni néhány napot.
Nyilván el is lehetett volna menekülni előlük, de ehhez nem éreztem magamban elég lelkierőt. Miután kijöttem a börtönből, a szentély felé vettem az irányt, itt a daedrával rötyögve beszéltük ki az estély eseményeit, majd nekem adta a Sanguine Rose botot (summon daedra on self), s felhívta a figyelmem, hogy a felszerelésem hiánytalanul meglelem a közeli ládában.
 
Sheogorath 
Az őrült Isten
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Bravil és Leyawiin közt találtam ezt a szentélyt, egészen közel Elsweyr határához. Sheogorath az őrültek ura, s követői bizony maradéktalanul megfeleltek elvárásának: az adott területre jutó holdkórosok száma minden bizonnyal magasan itt volt a legmagasabb egész Tamrielben. Aki csak arra jár, beszélgessen el velük, s megérti miről beszélek. Ferul Ravel még őrizte nyomokban józan eszét, így egész érthetően elmondta, hogy az őrült herceg egy fej salátát, egy kisebb lélekkövet és egy spulni fonalat kívánt ajándékba. Ezek beszerzése semmi problémát nem okozott, így hamarost hallhattam a daedra hangját.
Ő felpanaszolta, hogy a közeli Border Watch városában túl nyugodtan mennek a dolgok, ezért úgy gondolta, el kellene viccelődni a falu khajiit lakóival, akik életük egy apokaliptikus prófécia árnyékában élik. Ha khajiitról és annak megvicceléséről van szó, nem kell kétszer biztatni, pár pillanat multán ott is álltam a faluban. Első ránézésre semmi furcsa nem volt a településben, hát a kocsma felé vettem utam, ahogy az jó kalandozóhoz illik.
Szinte beleütköztem Ri'Bassa-ba, a falucska sámánjába. Faggatózására azt feleltem, hogy vándorló tudós vagyok, ami igen kedvére való dolog lehetett, mert belefogott a K'Sharra jóslat ismertetésébe. A jóslatot egy távoli rokona tette már évekkel ezelőtt: a világ végét három jel fogja megelőzni - a rágcsálók inváziója, majd éhínség, amit a lábasjószág halálához kötött, illetve a harmadik jel, a félelem jele, amit kívülállóval nem oszthat meg. Sajnos többet nem sikerült megtudnom, bárhogy is faggattam, s különben is, valami furcsa szag zavart. Magyarázatért a kocsmároshoz fordultam, aki, mint kiderült, furcsa szokásnak hódolt - sajtot gyűjtött. Volt is neki egy darabka Olroy sajtja, ami közismert licheket is megszégyenítő szagáról. Hohó, ez a jóslat valóra váltás nem is lesz oly nehéz! Megvártam amíg éjjel mindenki nyugovóra nem tér - van egy olyan kényszerképzetem, hogy bármilyen jóslat csak sötét éjjel válhat valóra - majd finom kézzel kiemeltem a sajtot tárolójából.
Kimentem a kocsmából, s a lépcső mellett meg is láttam egy bográcsot, amiben valaki valamit főzött. Egy kis sajttól még semmi sem lett rosszabb, gondoltam, s bele is vágtam a bográcsba. Apám, az a bűz! Orrbefogva menekültem, s ha eddig kétséges volt, most kiderült, hogy az a sok ember, aki patkánynak nevezett, tévedett. Míg én menekültem, apró lábak zaja hallattszott a messzeségből, s percek múltán egész hadnyi rágcsáló tülekedett a kondér körül. Ri'Bassanak szólni sem kellett: lihegve érkezett, s mialatt a K'Sharra jóslatról habogott valamit, bő kézzel szórta a patkánymérget, majd elrohant máshova tüsténtkedni. Lelkiismeretesen összeszedtem a mérget, tudtam annak jobb helyet is. Már rég kiszemeltem a kocsma másik oldalán a járomot, mivel nem vettem volna a lelkemre, ha valamelyik lakos meghal a patkányméregtől, ezért az állatok etetőjébe szándékoztam rejteni a veszélyes anyagot. Ezek a balga bárányok nem megették mindet? Meg is haltak, teljessé téve a káoszt: Ri'Bassa, lélekszakadva szaladgált, a falu lakosai otthonukba húzódtak siránkozva, s fejemben megszólalt Sheogorath hangja.
Megdícsérte eddigi erőfeszítéseimet, megkért, hogy menjek a falu közepére, mert a harmadik jelről, a félelem jeléről ő fog gondoskodni. Kíváncsian mentem a megadott helyre, ahol az ég vörösbe váltott, a macskák nyüszítve húzódtak ki házuk elé és félve bámultak felfelé. S ekkor... de ezt inkább fedje jótékony homály, próbálkozzon mindenki a daedránál, hátha elmondja neki.
Én mindenesetre a röhögéstől fájó hassal tértem vissza a szentélyhez, ahol Sheogorath szintén fulladozva adta át Wabbajack-et (bármilyen szörnyet - NPC-t nem - 20 másodpercre átváltoztat véletlenszerűen egy másik szörnnyé), ami biztosította, hogy még sokáig mosolygós kedvem maradjon.
 
Vaermina 
Az álmok és rémálmok Istene
A következő szemelvényt egy híres kalandozó naplójából állítottuk össze, aki a harmadkor végének zűrzavaros időszakában élt. Vélhetően tevékenyen részt vett a Septim ház kiirtásában, s köze volt azokhoz az eseményekhez, amelyek Mehrunes Dagon megidézéséhez, s ezt követően kiűzéséhez vezettek. Ránk mégis csak a daedra hitről írott feljegyzései maradtak, amik jól tükrözik annak a kornak szánalmas voltát, ahol egy ilyen ember is neves hős lehetett. A bejegyzéseket a jobb érthetőség kedvéért nem időrendben, hanem ABC renben közöljük.
Ontus Vanin tudását dícséri ez a szentély is. Utoljára a rémálmok asszonyát látogattam meg, főpapja, Aymar Douar szerint a daedra csak egy Grand Black Soul Gem ellenében hajlandó megszólalni. Ez maga is egy külön küldetés számba ment.
A fekete lélekkövek előállítása fölöttébb macerás dolog: szükségünk van egy üres Grand Soul Gemre, egy lélekcsapda varázslatra és egy nekromanta oltárra. Ez utóbbit öt helyen találtam: Dark Fissure, Fort Istirus, Fort Linchal, Wendelbek, és Leafrot Cave. Hogy ez ne legyen elég, fekete lélekkövet csak a hét egyetlen napján gyárthatunk (ha jól emlékszem az utolsó előttin), amikor egy hatalmas fényoszlop burkolja be az oltárt. Ekkor az oltárra kell helyeznünk az üres lélekkövet, majd egy lélekcsapda varázslatot mondani rá, s kész is a fekete lélekkő.
Szóval ezt a procedúrát kellett végigjárnom, hogy beszélhessek Vaerminával. Az áldozat megtétele után tudtomra hozta, hogy nagy bajban van: Arkved ellopta a Gömbjét, s ezt kellene visszaszereznem, de vigyázzak, mert a mágus többet is talált a gömbben, mint szeretett volna. Megjelölte a helyet, hol a tolvaj tornyát találhatom, s utamra is engedett.
Őszintén szólva máshogy képzeltem el a helyet. Számomra legalábbis alapfeltétel, hogy egy torony a magasba törjön, ez viszont hét szintnyi mélységbe nyújtózott, s maga volt a megelevenedett rémálom. Az első szinten néhány meglepően rosszul felszerelt daedrával hozott össze a sors, akik furcsa, fejjel lefele bebútorozott szobákat őriztek. A második szinten mély sötétség uralkodott, elkélt fáklyám fénye. A harmadik szinten törpének éreztem magam: az óriási bútorokhoz óriási atronachok tartoztak. A negyedik szint maga volt az őrület, az ajtók szekrényekre és falakra nyíltak. A következő két szinten szinte felüdülésszámba ment a teljesen átlagos labirintusrendszer, aminek összképét csak néhány oszlásnak indult tetem rontotta le.
Végül megtaláltam magát a mágust. Egy ágyon vonaglott saját rémálmai között, s Vermina Gömbje ott pihent az asztalán, Palla történetének első része (Illusion skill book, az egyetlen itt van a játékban), és Arkved jegyzetei mellett. Felébreszteni nem tudtam, s gondolkodtam rajta, vajon enyhet adna-e neki a halál. Majd inkább úgy döntöttem, nem avatkozom a daedrák dolgaiba, ezért úgy hagytam őt, ahogy találtam.
Visszatértem a szentélyhez, hol Vaermina a gömbjéért cserébe a Skull of Corruption-t adta (30 másodpercre csinál bárkiről egy pontos klónt, ami az oldalunkon harcol).

<< Előző - Következő

Megosztás

Daedra Szentélyek

Cikkek archívum

Hírek és aktualitások a Facebookon